| Hello, valaki vagyok, elküldöm a fanfic végét, hát ennyi lenne, kiváncsi vagyok, mit fogtok hozzá szólni. :D
Az egész olyan hirtelen történt, amire senki nem számított. Az egész temetést is, olyan hirtelen csapták össze. Csak 3 nap telt el. Sue mégse fogott fel belőlük semmit. Még mindig nem tudta elhinni. Pedig már mindenki tudta, és semmi kétség nem volt, Jack meghalt. De hogyan halhatott volna meg? Hiszen ez képtelenség! Sue nem is tudta, Lucy hányszor nyitott rá úgy, hogy fel se fogta, hogy bent van. És a legjobban az bántotta, hogy nem mondott el neki semmit. És már soha nem lesz rá több esélye. Azt nem értette, hogy mások mégis hogyan képesek így élni? Nem értette, hogy mehet így tovább az élet, mintha semmi se történt volna! A nap felkel, és az emberek is ugyanúgy mennek az utcán, pedig már mindennek vége. Sue tényleg így érezte, hogy már semmi mentség nincsen. Nem értette, hogy lesz képes elviselni ezt az egészet. Hogy hogy lesz képes így élni tovább. Már semmit nem értett. Nem érdekelte, hogy ki és miért csinálta. Nem érdekelte, mi történik vele, vagy bárhol máshol. Nem tudta, mit csináljon. Nem tudott sírni. Most még nem tudott sírni. Mert annyira nem fogta még fel ezt az egészet. Pedig már akart volna, de nem lehetett.
Lucy, Tara és Carrie – akit még aznap hazahoztak a kórházból, messzebb álltak. Tara: Most mégis mit csináljunk? Én ezt nem bírom így tovább! Lucy: Megbeszéltük, hogy mi nem látszódhatunk szomorúnak Sue előtt. Carrie: Képtelen lesz feldolgozni. Tara: Ez még nekem is nehéz, nem tudom elképzelni, neki milyen lehet. Carrie: Valahogy ki kell tartanunk, amíg lát minket, nem szabad, hogy még jobban fájjon neki ez az egész. Bobby: (most jön oda) Megtaláljuk azt a mocskot, aki ezt csinálta. És akkor.. Lucy: Nyugodj meg Bobby. Bobby: Mégis hogy nyugodjak meg, mikor valaki megölte? Én is megölöm őt.
A temetés elment, gyorsabban, mint várták. Talán túl gyorsan is. Lucy: (Suehoz) Sue, gyere, már mindenki elment, nekünk is mennünk kell. Sue: Menjetek csak. Én még, maradok egy kicsit. Lucy: Te is tudod, hogy nem lehet. Zárnak. Sue: Nem baj. Lucy: Sue, gyere.
És Lucy nagyon lassan vezette el Suet, de hiába is hagyták ott a temetőt, nem hagyhatták ott azt a kínzó, fájdalmas emléket.
Az irodában Mindenki csendben van és hallgat, mintha ezzel bármit is változtathatnának a történteken. De nem akarnak beszélni, főleg Sue előtt nem. Ott van a harag, és ezért igyekeznek, muszáj csinálniuk valamit. Egyszer csak elkezd villogni Sue lámpája. Sue maga se akarja felvenni. De nem tud mit csinálni. Sue: Sue Thomas. - Tudom, ki vagy. Sue: És maga kicsoda? Én is tudom, ki maga. - Csak azért hívlak, hogy megmondjam, nem én tettem. Sue: Mit? - Nem én öltem meg a maga Mr. Hudsonét. Sue: Tudom, hogy maga tette. - Nem én tettem Sue. Azért hívlak telefonon, mert sajnos még mindig nem sikerült rájönnöd a leveleim titkára. A te Mr. Hudsonöd rájött. De nem öltem volna meg. Én nem őt akarom. Ezek nem az én módszereim. Sue: Ezt mégis mért higgyem el? Nem érdekel, hogy maga ölte-e meg Jacket, a lényeg az, hogy megölték. Nem érdekel, hogy maga kit akar megölni.
És Sue lerakta a telefont. Mindenki csak kábultan nézett Suera. D: Mért raktad le? Bobby: Megtudhattunk volna valamit. Sue: Nem értem, ti hogy vagytok képesek így dolgozni! Hogy vagytok egyeltalán képesek így élni? Mikor Jack meghalt.
Még mindig nem tudta elhinni ezeket a szavakat. Hirtelen felkapta a kabátját, és úgy ment el. El sem tudta hinni, hogy képes a nap sütni, hogy lehet minden ilyen vidám? Gyorsan beült a kocsijába. Levi most nem ült előre, mintha most ő is tudta volna, hogy ezt nem lehet. Sue lehajolt hozzá, és megölelte. Még szerencse, hogy ő még itt volt neki. Nem is akarta ezt gondolni. Mi az, hogy még itt van? Arra gondolt, hogy mért nem mondta meg soha Jacknek, hogy szereti. Ha most itt lenne, ha lenne rá mégegy esélye... De nincs. Már sosincs többé.
Beült a kocsiba, és indított. Fogalma se volt, hogy mit is csinál. Semmit nem ér el azzal, hogy hazamegy. Fékezett a lámpánál. A lámpa olyan különösen váltott át pirosra. Talán túlságosan is hirtelen fékezett. A táskája leborult az ülésről. Felnézett a lámpára, ami még kitartóan pirosat mutatott. Behajolt az üléshez, hogy összeszedje, ami kiborult a táskájából. Levi ugatott. De Sue nem hallhatta. Az emberek az utcán kiabáltak. De Sue ezt sem hallhatta. Hiába integetett mindenki, Sue nem vette észre. És a kamion, ami közeledett felé, sehogy sem akart megállni. Nem ült ott senki, az mégis teljes gázzal jött felé. De Sue nem vette észre, és hiába ordibált neki mindenki. Nem menekülhetett meg.
Egyszercsak elkezdett rezegni Sue mobilja. Gyorsan megnyomta a felvevő gombot. Valaki beleszólt, így Sue látta a kiírást. - Sue, gyorsan fordulj meg. Sue maga sem tudta miért, de hallgatott az üzenetre. Meglátta a kamiont. Az egész egy pillanat alatt átfutott az agyán. Gyorsan elkapta a kormányt. És gyorsan intett, hogy Levi ugorjon előre. Csak egy pillanat műve volt az egész. Sue nem fogott fel semmit, nem hallotta azt a hatalmas csattanást, csak percek múlva, mikor felnézett, látta, mi is történt. A kamion még elérte őket, és el is vitte a kocsi másik felét. De ők még életben voltak. Hihetetlen, de életben voltak.
Lucy: Sue. Sue! Jól vagy? (rohant oda) Sue: Azt hiszem. Mindketten élünk még. Lucy: Utánad jöttem az irodából. Gyere, gyorsan hívjuk a többieket.
Mindenki egy pillanat alatt ott termett. Carrie: Autóbaleset lett volna. Pont, mint velünk. D: A lámpával csináltak valamit, még mindig nem váltott zöldre. Tara: És a táskád se magától borult ki. Távirányítás volt. Myles: Akárcsak a kamionban. De egy kis hibát vétett. Még mindig lehet észlelni a jeleket. Ez alapján be tudjuk mérni. D: Akkor induljunk is.
Sue: Te hívtál Lucy? Lucy: Nem, mért, hívott valaki? Sue: Igen, valaki azt mondta, hogy forduljak meg. Akkor láttam meg a kamiont. Lucy: Ismeretlen szám volt? Sue: Igen. Lucy, én most haza akarok menni. Lucy: Rendben, gyere. Hazaviszlek.
Sue nem is tudta, bánta volna-e, ha beléjön az a kamion. Nem tudott másra gondolni, csak Jackre. Ő nem örülne neki, hogy ilyeneket gondol. De legalább mondhatott volna neki valamit. Legalább ne halt volna meg egyből. De nem tudott mit tenni. Még figyelte, ahogy Lucy kimegy a lakásból, és ott maradnak Levi-al. Nem tudott most semmit csinálni, egyszerűen csak annyira fájt. Megsimogatta Levi fejét, majd leborult az ágyra, hogy úgy sírja ki végre fájdalmas és szívettépő bánatát.
Másnap reggel Lucy ébresztgette Suet.
Sue: Jack te vagy az? Lucy: Sue, én vagyok, Lucy. Sue: Mi az, mi történt? Lucy: Emlékszel, tegnap megpróbáltak megölni. Sue: És utána mi történt? Lucy: Te hazajöttél, a többiek pedig egész este a tettest keresték. Carrievel be kell mennetek azonosítani. Most hívtak fel. Sue: Értem. Lucy: Sue, jól vagy? Sue: Persze, semmi bajom, tényleg. Lucy: Csinálok neked reggelit. És Sue, ha beszélni szeretnél valamiről, én mindig itt vagyok. Sue: Tudom Lucy köszönöm.
Lucy kilépett az ajtón, és elmorzsolt a szemében egy könnyet. Elég volt Jacket elveszteniük, nem veszíthetik el Suet is.
Carrie: Na, mi az? Lucy: Sosem fogja kiheverni. Carrie: Tudom. Már évek óta erre a pillanatra várok, hogy elkapják, és most mégsem tudok örülni neki. De megkapja, amiért megölte Jacket! Lucy: Ne felejtsd el, nekünk ki kell tartanunk.
Bent az irodában D: Carrie, akkor te tudod azonosítani nekünk? Carrie: Mégis hogy tudnám? Nem láttam soha. Csak..érzékeltem. Én felismerem, hogy ő az, de ezt mégis hogy magyarázzátok ki? Myles: Meg vannak a módszereink. Tara: Itt van róla néhány adat. Már gyerekkorában megállapították, hogy zseni. Később kutató intézetben dolgozott, mindig azt vallotta, hogy sose keressék ilyen dolgokra az ellenszert, mint a..vakság. Carrie: Hiszen ez nem egy betegség. A szüleim nem is ezért csinálták. Tara: De kirúgták az intézetből. Ezzel elvesztette az állását, a lakását, a kocsiját és ebbe.. Myles: ..beleőrült. Tara: Pontosan. Lucy: Vagyis itt van egy őrült zseni. Mi a neve? Tara: Daniel White. Eddig még sosem volt büntetve. Most viszont úgy látszik egy sorozatgyilkossal van dolgunk. D: Rendben. Ki akar bemenni hozzá kikérdezni? Ja.. Bobby: (súgja D-nek) Koncentrálj haver, ne hozd szóba többször Jacket, mint amennyire muszáj. Te is tudod. (mostmár úgy, hogy Sue is láthassa, mit mondd) Én inkább nem. Még a végén engem kéne börtönbe zárni utána. D: Na, ki vállalkozik rá? Hallganak. Egyikük sem akarja kikérdezni Jack gyilkosát. Sue: (eddig hallgatott) Majd én. Lucy: Sue, biztos vagy benne? Sue: Persze, bemegyek.
Bent ül egy teljesen átlagos férfi. Sue sokkal idősebbnek képzelte még eddig. Ha nem tudná ki ő, talán még jóképűnek is tartaná. A legjobban talán ő maga furcsálta, hogy nem undorodik ettől az embertől.
Sue: Üdvözlöm. Sue Thomas. Daniel: Te is tudod, hogy tudom, ki vagy. Sue: Szóval..miért ölt meg ennyi embert? Daniel: Ne mondd ezt, hogy megöltem. Senkit nem öltem meg. Sok mindenki őrültnek hisz. De nem vagyok az. Ezek a kutatók mind istent akartak játszani. De ezt nem engedhetik meg. Sue: Szóval beismeri, hogy maga tette? Daniel: Te jobban tudod. Sue: De, mért akarta megölni Carriet? Igazán nem ártott senkinek. Daniel: Figyelj szivi, nem hagyhatnánk ezt a gyilkosságos dolgot? Te is tudod, hogy én csak neked akartam jót. Sue: Mivel, hogy megölte Jacket? Daniel: Nem én öltem meg, értsd már meg! Én nem őt akartam! Hanem téged. Sue: Vagyis rosszul célzott.. Daniel: Dehogyis. Én nem hibázok. Ellentétben veled. Még a levelekre sem jöttél rá. Sue: Milyen levelekre? Daniel: Azokra, amiket te üres papíroknak hittél. A te Hudsonöd viszont rájött a taktikájára. Sue: Miért követett mindenhová? Daniel: Te is tudod, hogy mindig látom, mit csinálsz, hallom, amit mondasz. Nem tudsz előlem elfutni. Nem tehetsz semmit. Sue: Vagyis nem is Carriet akarta megölni? Daniel: Mért akarna valaki megölni egy egyszerű vak lányt? Nem ezt mondtátok? Sue: De maga megölte Jacket. Ezt nem nézhetik el magának. Daniel: Mondtam már, hogy nem én öltem meg. Én téged akarlak. Sue: Megölni? Daniel: Mondhatjuk így is. De még elgondolkodom rajta. Talán te élve többet érsz nekem.
És erre közelebb hajol Suehoz. És lassan, nagyon lassan megérinti a haját.
Lucy: Gyorsan, valakinek be kell mennie érte. D: Amíg Sue nem jelez, addig nem tehetjük, te is tudod.
Sue: Mit csinál? Daniel: Nem tiltakozol. Pedig tudod, hogy akár most is itt megölhetnélek. Sue: Persze hogy tudom. A fegyver a bal zsebében van. Daniel: Jobb megfigyelő vagy, mint gondoltam. Rajtad kívül senki nem volt képes kiszúrni. Talán tényleg többet érsz nekem élve, mintha megölnélek.
Lucy: Be kell mennünk! Csak nézz be! D: Nem tehetjük. Sue, jelezz már!
Daniel megöleli Suet. Sue pedig nem tiltakozik.
Daniel: Ezt tényleg nem vártam tőled. Sue: Mégis minek néztél engem? Daniel: Szóval már tegeződünk, ez bíztató.
Daniel kinyújtja a kezeit, hogy megfogja Sue arcát és megcsókolja. Azt hitte, hogy Sue hagyni fogja. És ezt le is lehetett olvasni az arckifejezéséből. De valamire Daniel sem számított. Sue hirtelen kikapja Daniel zsebéből a pisztolyt, és rászegezi.
Sue: Miért nem undorodom tőled? Miért nem? Daniel: Nem értelek. Sue: Talán ha pár évvel korábban ismerlek meg, és nem mint a leendő gyilkosomat, akkor talán..
Carrie: Ez nem igaz, hogy mondhat ilyeneket?
Sue: Ez nem igaz, hogy mondhatok ilyeneket? Legszívesebben lelőnélek. Megölted Jacket.
És ennél a mondatnál egy halvány könny csorog végig az arcán.
Lucy: Még mindig nem mehetünk be?
Sue: De nem fogom megtenni. Maga sem ölt meg engem. Ugyan nem jószándékból. De akkor sem sikerült. A legjobb, ha most börtönbe megy. Daniel: Én már beletörődtem. De te beletörődtél már a saját sorsodba? Nem én öltem meg Jacket, ezt te is be fogod látni. Sok sikert neked..az élethez.
Erre bejönnek ketten és megbilincselik. Sue már rég leeresztette a pisztolyt.
Sue: Mért emelte fel a kezét, nem is volt megtöltve. Daniel: Mindketten tudtuk. De azt, ha töltve lett volna, sem öltelek volna meg vele. És még csak annyit, hogy látszik, hogy tényleg szerettted.
Sue és Lucy lakásán. Sue: Miért nem undorodtam tőle? Még mindig nem tudom elhinni az egészet. Lucy: De már vége van, Sue. Már nem árthat neked. Sue: Nem akart megölni. Nem értem. Jacket mégis megölte. És ezt letagadta. De miért beszélek így róla? Hiszen csak egy gyilkos aki.. Lucy: Sue, nyugodj meg. Mostmár vége van. (és megöleli Suet) Valahogy tovább kell lépned. (és Sue arcán egy könny csordul le, hiába próbálta visszatartani) Minden rendben lesz. Sue: Semmi sem lesz már olyan, mint régen. Lucy: De mi mindannyian itt vagyunk neked, Sue. Tudom, senki nem pótolhatja, de ki fogod bírni, tudom. Erős vagy. Sue: De ehhez nem eléggé.
Sue lassan elengedte Lucyt. Megtörölte a szemét, mintha ezzel kitörölhetne bármilyen fájdalmas emléket.
Este volt már. Sue csendben nézett le a városra. Olyan furcsa volt, hogy minden ment tovább. De ő nem tudott továbblépni. A szél csendben fújt, de Suet nem zavarta. Maga sem tudta, mi óta állhatott már így a korlát mellett. Nem tudta, meddig fogja így kibírni. Előbb- utóbb beleőrül az egészbe. Először vallatta be magának, hogy nem tud így, Jack nélkül élni. Képtelen rá. Hiába is próbálta folyton kiverni a fejéből, nem sikerült. Aztán szép lassan beletörődött. Nem tehetett mást. Gondolkodott azon, milyen lesz mostantól élni. De nem is akart igazán belegondolni. Nem akart így élni. Sorrol-sorra jutottak eszébe az emlékek. Most akart volna sírni. De most nem lehetett. Sóhajtott egyet. Úgy érezte, áll mögötte valaki. Lassan megfordult. Nem sikított fel, pedig nagyon megijedt. - Jack te vagy az? - Sue? Még csak nem is lepődsz meg? Mit csinálsz itt? - Azt hiszem én sem tudom. - Még Levit sem hoztad magaddal? - Nem, egyedül akartam lenni egy kicsit.
Sue tudta, hogy a levegőbe beszél. Annyiszor elképzelte, hogy Jack itt van mellette, és beszél hozzá. De tudta, hogy valójában senki nincs ott.
- Olyan valóságosnak tűnsz, Jack. - Valóságos is vagyok. - Hát persze.
Sue visszafordította a fejét a városra. Tényleg kezd megőrülni.
- És mesélj, mi történt? - Elkaptuk, aki meg akart ölni. - De túlélted. - Igen, hála valakinek. De te nem élted túl. Annyira sajnálom Jack. - Nem kell. - Néha sajnálom, hogy engem mért nem lőtt le ott. - Ez kedves tőled. - Mégis hogyan éljek így otvább Jack? Te voltál az, aki segített bejutni az FBI-hoz. Mégis mit tudok most csinálni. - De itt vagyok. - Itt vagy, de csak a fejemben. - Haza kéne menned lepihenni. - Még nem akarok. Nem akarok visszamenni és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. - Azt hittem jobban fogsz örülni, ha újra látsz. - Tudom, hogy ez képtelenség. Láttalak meghalni. Ezer ember igazolja. - Nem vagy jó állapotban. - Te sem lennél jobb-ban az én helyemben. - (egy mosoly jelenik meg az arcán) Szóval fontos voltam neked. - Nem csak... de mit is tagadok? Úgysem hallad már soha. Az egész csapatnak fontos voltál, tudod te is. - Azért nem siratsz meg. - Most nem tudok sírni. - Nem is fogsz. Én vagyok az, Sue. - Tudom Jack. De bármilyen élethűre is képzellek, nem tudom elhinni, hogy tényleg itt vagy. Akkor tényleg megőrülnék.
Hallgatnak egy ideig. - Ha mégis kiderülne, hogy nem haltam meg, mit csinálnál? - Nem akarok belegondolni. Fogalmam sincs. Tudom, hogy ez nem történhet meg. - Mit fogsz most csinálni? - Nem tudom. Képtelen vagyok így élni, érted? Sue feléfordítja a fejét, és annyira akarja, hogy az a könnycsepp végre legördüljön az arcán. De az sehogy se akar. - Annyira sajnálom Jack. - Én sajnálom. - Képtelen vagyok hazamenni. Mert tudom, hogy te úgysem jöhetsz velem. Csak képzellek, már csak ez maradt nekem, de nem akarom még, hogy véget érjen az álomkép. - Sue, ki kell tartanod. - Mindenki ezt mondja. De képtelen vagyok kitartani. Elképzelem, hogy 3 vagy 4 év múlva, ugyanígy fogok itt állni. Sosem fogom kiheverni. - Veled rosszabb történt, mint velem. Azt hittem, nem fogsz ennyire összetörni, ha már... nem leszek. - Már nem vagy. - De itt vagyok Sue. Gyere, menjünk haza. - Ne menj el még, kérlek. Hogyan maradhatnék erős? Hidd el Jack, így már nincs értelme hazamenni. Így már nincs értelme bemenni holnap. Így már nincs értelme semminek. - Sue... - Értsd meg, nem tudom egész életemben játszani, hogy semmi baj. Talán az lenne a legjobb, ha én is... - Sue, ezt verd ki a fejedből. Senki nem ezt várja tőled. (Majd a szemébe néz, és meglátja a bennerejlő kétségbeesést.) Én sem ezt várom tőled. - Ó Jack...
Majd Sue arcán lassan legördül az első könnycsepp. Mostmár nem akar sírni. Pedig tudja, hogy ezt kell. A másik magához huzzá, és átöleli, hogy Sue sírjon a vállán. És ki is tör belőle a zokogás. Érzi, hogyha vége lesz, akkor megkönnyebbül. Nem tudja elengedni. Csendesen sír, amíg el nem úszik az utolsó könnye is. Majd csak áll, hogy megnyugodjon végre. De nem akarja elengedni. Csak áll, és annyira érzi, mintha tényleg lenne ott valaki, és még ha a kezével érzi is a kabátját, a fejében tudja, csak a levegőt öleli.
Másnap az irodában Bobby: Lucy, Sue bejött már? Lucy: Nem, direkt hamarabb ide akartam érni. Tara: Mégis mit csinált tegnap? Lucy: Beállított Jackkel az oldalán, aztán köszönt, és lefeküdt. Nem tudtam magamhoz térni. Myles: De Jack meghalt, legalábbis úgy tudtuk. (mindenki ránéz) Megmagyarázná végre valaki, hogy mi is történt? Jack belép a szobába Myles: Én azt hittem, hogy te... Bobby: Mind azt hittük. Szóval, beavatnál minket végre? Jack: Tudom, hogy meglepő, és igazán jó érzés tudni, hogy ennyire hiányoztam, de muszáj volt. Tara: Ha nem örülnék annyira, hogy tényleg itt vagy, legszívesebben megfojtanálak ezért. Lucy: De láttuk ahogy lelőttek. Mi történt? Jack: Tudtam, hogy megakarja ölni Suet, mikor végülis én is kaptam egy levelet. Tehát engem is figyelt. Ne nézzetek így, ez volt az egyetlen megoldás. Bobby: Ha nem magyarázod el rögtön, azt hiszem még mindig inkább elhiszem, hogy egy szellem, mintsem az igazi Jack Hudson áll itt előttünk. Jack: Szóval megkértem valakit. Tieteket nem lehetett, hiszen a gászotoknak valódinak kellett lennie. Csak egy embernek szóltam, itt az FBI-nál dolgozik, és ráadásul pontosan is céloz. Ami pedig a legjobb, nem pletykál senkinek, és közülünk csak én ismerem. Megkérdezhetitek tőle, ha kell, megadom a mobilszámát. Myles: Ez nem változtat azon, hogy lelőtt, tehát meg kellett volna halnod. Jack: Köszönöm a bíztatást Myles, de a helyzet az, hogy vaktölténnyel lőtt. Az orvossal pedig beszéltem, hogy mint halottat könyveljenek el. Felnyitathatjátok a koporsómat is. Üres lesz. Lucy: Akkor te hívtad fel Suet, hogy forduljon meg. Te mentetted meg. Jack: Mondom, hogy ez volt az egyetlen esély. Bobby: Már csak egy utolsó kérdés. Amikor lelőttek, Sue ott volt veled. Nem lélegeztél, egyből meghaltál. Sue csak nem feltételezne ilyet, ha nem vette volna észre biztosan. Jack: Igen, ez a másik dolog, amiben szintén egy orvos barátom volt a segítségemre. Egy pillanatra el lehet fojtani a lélegzetet, mintha csak halott lennél. Tőle kaptam erre, egy "csodaszert". Lucy: Hát ezt jól kitervelted. Azért azt ne felejtsd el, hogy még tarozol nekünk. Ennyivel nem úszod meg.
Ebben a pillanatban lép be Sue Levi-al és Carrievel az ajtón. Mindenki elhallgat. Carrie: Sziasztok. Nem is gondoltam, hogy már mind itt lesztek. Sue: Én se, főleg, hogy ennyien. Sue még mindig nem tud hinni a szemének. Ha a szíve mostmár mást is mondd.
Egy nappal később
Lucy: Gyere Sue, indulnunk kell. Azta, jól nézel ki. Sue: Igazán semmi kedvem ehhez a bálhoz. Lucy: Ahogy senkinek se, mégis minden évben túléljük. Carrie kész van már? Sue: Elég sokáig készülődik. Azt mondta, nem kell neki segítség. És, a meglepetésünk készen áll? Lucy: Igen, már mindent el...Carrie, nagyon csinos vagy. Carrie: Hát, kösz. Megpróbáltam minél többet beleadni, úgyis ez lesz az utolsó estém veletek. Sue: Majd később várunk vissza. Hiszen, ha jól tudom, még mindig FBI ügynök akarsz lenni. Lucy: Na gyertek, majd ott folytatjátok a beszélgetést, mert ha most nem indulunk el, már biztosan elkésünk.
A "bálteremben" Tara: Azt hittem már sosem értek ide. Carrie, nagyon csinos vagy. Carrie: Köszönöm szépen, te is. Tara: Kösz, de honnan... Carrie: Ahogy felénk fordultál a ruhád széle súrolta a padlót. Csak selyemből lehet ezzel a hanggal. Ahogy veszed a levegőt, arrébb arébb fújsz egy-egy "tollpihét" a nyakadban lévő boán. És hallom ahogy, néha-néha hozzáütötted a karperecedet a nyakláncodhoz, ami ez után következtetve ezüstből van. Csak csinos lehetsz. Bobby: Váó, ez aztán lenyűgöző. Igazi FBI ügynöknek születtél. Carrie: Köszönöm. Lucy: Még szerencse, hogy Mylesról nem kell ilyen pontos jellemzést adni. Látatlanba is biztos vagyok benne, hogy hogyan fog kinézni. D: Sziasztok. Úgy látom már mind itt vagytok. Á, azt hiszem Jack túl sokáig volt halott. Sue: Nahát, Donna, örülök, hogy te is itt vagy. Tara: Hogy bírtad rászánni magad, hogy elgyere? Neked szerencséd van, még csak nem is kötelező. Donna: Órákig nyaggatott, hogy én is jöjjek vele. De nem bánom. D: Így legalább lesz indokunk hamarabb hazaindulni.
Jack ebben a pillanatban lép be a terembe. Összenéznek Sueval, és Sue arcáról egy pillanatra eltűnik a mosoly.
Bobby: Nahát, a mi kedves Jackünk is megérkezett végre. Azt hittem már túl erősen szögezték rád a koporsót. Jack: Ha-ha-ha Bobby. Inkább örülj, hogy megint viszontlátsz. Mostmár legalább tudom, mennyire sajnálnátok, ha én nem lennék.
Lucy: Azt hiszem a legjobb, ha leülünk. Myles: Sajnos nem lesz vége hamarabb, ha hamarabb kezdjük.
Sue: Hát, ha már így itt vagyunk, lenne egy kis meglepetésünk a mi kedvenc FBI ügynök jelöltünknek. Carrie: Nekem? Hogyhogy? Sue: Sajnos ugyan ezt nem tudtuk becsomagolni neked, de azért van rajta egy masni. Lógasd le a kezed a székről. Csak várj egy pillanatot.
Carrie egy nagyon halk ugatást hall, és talán életében először, nem is hisz a fülének. De az most sem csapja be.
Carrie: Egy kutya? Nekem, hogyhogy? - és simogatja a kis kölyökkutya fejét - Ráadásul azt hittem ide tilos kutyákat behozni. Lucy: Nem akármilyen kutya. Vakvezető. Myles: Még egy hét képzés, amin te is ott vagy, és már örökre elválaszthatatlanok lesztek. Carrie: Ezt nem tudom elhinni. Jack: Én mért nem tudtam erről? Lucy: Hát Jack, ha elfelejtetted volna halott voltál. Carrie: Melyikőtök ötlete volt? Tara: Sueé. Carrie: És, neve van már? D: Arra gondoltunk, hogy te nevezd el valahogy. Carrie: Nem is tudom. Azt hiszem...igen. Levinak fogom hívni. Lucy: Ez érdekes, erre nem számítottam. Carrie: Ha az én példaképeim...ti vagytok, akkor azt szeretném, ha nekem is olyan jó kutyám lenne, mint Levi. Bobby: Hát akkor, örülünk, hogy „tetszik”. Carrie: Én is örülök. Visszaadtátok egy vak lánynak az álmát és az életkedvét.
Carrie egész este nem tudja elengedni új kutyáját. Máris megkedvelték egymást. Talán ez az a láthatatlan kapocs, ami most, és majd később is összetartja őket. Jack egész este próbálja elkapni Sue pillantását, de ő láthatóan kerüli. Nem tud Jack szemébe nézni. Talán még most sem fogta fel.
Jack: (súgja Bobbynak) Még mindig nem tudja elhinni. Sose fog megbocsátani nekem. Bobby: Túl nagy kockázatot vállaltál haver. Nem örül neki, hogy ezt tetted vele. Jack: De nem értem, azt hittem örülni fog, ha kiderül, hogy mégsem haltam meg. Bobby: Túl nagy volt a sokkhatás. Adj időt neki. Jack: De mégis vidám, és én...mintha itt se lennék. Bobby: Még mindig könnyebb lesz neki ezt feldolgozni, mintha tényleg meghaltál volna. Hiszen láttad, milyen állapotban volt. Jack: De... Bobby: Csak nézz rá. Örül neki, hogy megint itt vagy. De annyira nem számított erre, hiába reménykedett benne. Ezt neked is el kell fogadnod.
Az este a megszokott unalmassággal telik el. De ezt senki nem mutatja, hiszen tudják, Carrie mennyire örül, hogy itt lehet, FBI ügynökök között, amilyen ő is szeretne majd lenni. Már nincs benne az a kis ellenkezés, amit mutatott, mikor a szülei meghaltak. Már elfogadta az életét, és tud benne boldog lenni, végre, mostmár. Ugyan még a rendezvény korántsem közeledik a végéhez, egy pincér közelít Sue felé.
Pincér: Maga Sue Thomas? Sue: Igen, én vagyok. Pincér: Valaki ezt küldi magának. Sue: Ki küldi? Pincér: Nem tudom. Nekem is másvalaki hozta, hogy adjam oda magának.
Sue értetlenkedve veszi kezébe a borítékot. Mintha csak fel akarták volna adni. Már rajta van minden, a cím, a bélyeg, csak a feladó nincs. Leragasztották. Miért tenne ilyet valaki, ha úgysem akarta feladni? Felnyitja a borítékot. Egy balsejtelem fut át a fején. És a megérzései most sem hagyják cserben. A borítékban nincsen más, csak egy teljesen üres, egyszerű fehér papír.
Sue: Nekem most...majd mindjárt...visszajövök.
Gyorsan rohan be a mosdóba, nem s gondolkodik, látja-e valaki, A papírt belenyomja a mosdókagylóba, és szép lassan engedi rá a vizet. Majd a betűk, ahogy számított is rá, kirajzolódnak rajta.
„Sue, ne ijedj meg. Ezt a levelet egy barátod írja. Ne félj, akit az FBI lecsuk, nem jön ki ilyen hamar a börtönből. Légy 8 óra 45 perckor az erkély már nem a terembe nyíló ajtajánál. Tudom, hogy ott leszel, kíváncsi vagy.”
Sue gyorsan az órájára néz. 8 óra 43. Nem tudja, menjen-e. De a levél írójának igaza volt. Túl kíváncsi. Gyorsan átmegy a termen. Látja, hogy Lucy értetlenkedve néz rá az asztaltól. De most nem érdekli. Fogalma sincs, még ötlete se, mi lehet ez az egész. Az ajtónál valaki háttal neki áll. Aki az erkélyen van, sőt aki a teremben, az végképp nem láthatja őket. Sue sejti ki lehet az, de nem igazán hiszi el.
Sue: Jack? Jack: Sue? Ezt te írtad? Sue: Mit? Én nem...
Sue kikapja a kezéből a levelet. Pont ugyanolyan, mint a sajátja, csak a szöveg más egy kicsit.
„Jack, ne ijedj meg. Ezt a levelet egy barátod írja. Ne félj, akit az FBI lecsuk, nem jön ki ilyen hamar a börtönből. Légy 8 óra 45 perckor az erkély már nem a terembe nyíló ajtajánál. És mégvalami: kérj fel táncolni!”
Sue: Ezt, nem én írtam. Én is kaptam ilyet. Jack (megnézi Sue levelét) Valaki direkt hívott ide minket. Sue: Jó terv. De nem értem mit akartak ezzel. Jack: Mindegy, úgyis...beszélni akartam veled. Sue: Tényleg? Miről? Jack: Tudom, hogy haragszol rám, amiért eljátszottam a halálomat. De csak így menthettelek meg. Miattad csináltam. Sue: Tudom Jack. De értsd meg, ezt nem tudtam volna elviselni. Jack: Tudom Sue. De nem engedem, hogy meghaljak. Ne félj. Sue: Ki fél? (mosolyog) Jack: Így visszagondolva érdekes volt látni téged tegnapelőtt. Sue: Olyan mintha évekkel ezelőtt lenne. Jack: Még mindig nem hiszed el, hogy tényleg én vagyok? Sue: Már kezdek beletörődni. Még mindig magam előtt látlak, ahogy lelőttek. Jack: De nem lőttek le. Sue: Lassan kezdem elhinni. Csak...félek hogy egyszercsak hirtelen felébredek. És rájövök, hogy az egészet csak álmodtam. Jack: Gondolj arra, hogy csak álmodtad, hogy meghaltam. És most ebből ébredtél fel.
Hosszan egymás szemébe néznek, ha nem is mondanak semmit. Sue úgy érezte, kapott még egy esélyt az élettől. Még egyet, hogy sose felejthesse el, milyen fontos is neki Jack. És habár tudta, hogy Jack tényleg nem halt meg, most úgy érezte, tényleg visszakapta. Mostmár nem félt Jack szemébe nézni. Mostmár tényleg elhitte, hogy ott van mellette, és érezte, hogy még sokáig nem hagyja ott. Boldog volt, kimondhatatlanul boldog. Úgy érezte, ha sose fog más örömet látni, de Jack ott lesz vele, akkor is boldog lesz, bármi történjen.
Jack: Hát, csak egyféleképpen tudhatjuk meg, ki írta a levelet. Sue: Tényleg? És hogy? Jack: (elkapja Sue kezét) Felkérhetlek táncolni? Sue: Nem is tudom. Egyszer már sikerült.
Mosolyogva mennek be a terembe.
Carrie: Szépek így, igaz? Lucy: Mármint Jack és Sue? Carrie: Igen. Mit gondolsz, ki írta nekik a leveleket? Lucy: Milyen leveleket? Carrie: Hé, még neked is van mit tanulnod a kerítőnségben. (és Lucyra kacsint) Lucy: Á, így már értem! Carrie: Ne aggódj, majd beavatlak.
Sue: Na, szerinted? Jack: Fogalmam sincs. De majd kiszedjük belőlük. Jól táncolsz. Sue: Hát, jó a partner. Jack: Köszönöm. Sue: És, milyen volt, halottnak lenni? Jack: Azt hiszem még várnék egy kicsit az egésszel- Sue: Helyes. Jack: De legalább láttam, hogy festenél, ha meghalnék. Hogy nem tudnál így élni. Sue: Ezt ugye nem azért mondod, hogy az orrom alá dörgöld? Jack: Eszemben sincs. Sue: Rendben. Elfogadom a bocsánatkérést. Jack: Ne felejtsd el, hogy én mentettem meg a te életed, és nem fordítva! Sue: Hm, ez igaz. Ráadásul kétszer is. Jack: Kétszer? Sue: Igen. Egyszer a kamion elől. Egyszer pedig azzal, hogy visszajöttél. Jack: Igazából, el sem mentem. Sue: Tudom. De jó arra gondolni, hogy visszakaptalak.
Jack mosolyogva néz rá. Suenak csak pár perc múlva esik le, hogy egy kicsit elszólta magát.
Sue: Vagyis...Örülök, hogy megint itt lehetsz. Jack: Így legalább kaptál mégegy esélyt, hogy velem táncolhass. Sue: Hát, ha belegondolok...ezért mindenképpen megérte. Jack: Akkor ezt most bóknak veszem.
Úgy érzik, mintha rajtuk kívül senki sem lenne abban a teremben. Sue ugyan nem tudja, milyen zene szólhat, de úgy érzi, valahol legbelül mégis hallja. Kapott mégegy esélyt, és tudja, mostmár nem fog hátat fordítani soha többé.
Jack: Talán mégsem olyan borzalmas ez a bál mint hittem. Sue: Főleg, mivel te is itt vagy.
Sue: (gondolja) El sem hiszem, hogy ezt kimondtam. Jack: (gondolja) El sem hiszem, hogy ezt kimondtad.
Jack: De semmit se érnék ezzel a tánccal, ha nem te táncolnád velem.
Sue Jack szemébe nézett, és nem tudott már mást mondani. De nem is akarta. Úgy érezte, ez a tánc sosem fog véget érni. Ahogy az élete sem, egyhamar. És ha majd tíz év múlva gondol vissza erre a pár estére, pontosan úgy fog rá visszaemlékezni, mintha még mindig itt volna.
| |